Xanti-Filippi-Kavala

(Görögország, 3. nap.)

A négy nő vágott neki a nagy útnak. Feladatmegosztás: Kriszta vezet, figyeli kit kell megelőzni, ki akar belénk jönni, többiek figyelik a táblákat, rendőröket. Első furcsaság, hogy akik lassabban közlekednek, mint a forgalom, azok a leállósávban közlekednek. A sebességkorlátozást szinte senki nem tartja be. Szegény Mazsolának igencsak össze kellett kapnia magát, hogy versenyben maradhasson a hegyi utakon.
A kamionok sorra húzódtak le előttünk, csak egy valamit nem tudtak. Mazsolával emelkedőn a következőképpen lehetett felmenni: dombtetőn padlógáz lefelé, akkor begyorsul úgy 100-120 km/órára, és mire a következő dombtetőre érünk, már be is tatjuk a sebességkorlátozásra vonatkozó 30-as táblát… Egyszer szóltam a barátnőmnek, hogy itt 110-es tábla van. Mire ő: jó, akkor végre nem vagyok gyorshajtó!
Az úton előnyben voltak azok az autósok, akik ismerték az utat, illetve azok, akiknek jó a szemük, és messzire látnak. Az útjelző táblák ugyanis nem úgy vannak kirakva, mint nálunk a dedóban, hogy már 2 km-rel a kereszteződés előtt jelzik az útelágazást, hanem körülbelül 2 méterrel előtte, van kiírva, hogy na, itt kell(ett volna) lekanyarodni. Természetesen ezt a tanulópénzt mi is megfizettük.
Xantiba érve megkerestük a vásárt. Lehet hogy rossz helyen jártunk, mert amit találtuk, az a XVIII. kerületi lőrinci piachoz hasonlít. Nem hiszem, hogy ennek lenne országos híre… Mindenestre vettünk egy dinnyét, ami szintén nem volt jó… J Görögországban nem szokás a lékelés, így lutri a dinnyevásár.
Rengetek muszlim vallású él itt. A nők többsége hosszú kabátban és kendőben jár, de ugyanúgy látni olyanokat is, akiknek kint a hasa, dereka, karja. Teljesen vegyes város.
Egy valamiért megérte az út, az egyik foto üzletben megmutatták, hogyan tudom kicsrélni a gépemben a filmet. Xantiról egy darab képet nem készítettem, sajnos.
Visszafelé megálltunk Filippinél, megkerestük a romokat. Óriási lépcsők vannak. Aztán rájöttem, hogy akkoriban az előkelőségek 20 centis cipőtalpakban sétáltak, így nem csoda, ha magasak a lépcsők is. (Biztos nem volt köztük sok olyan, akinek tériszonya van.)
A színházban esténként még ma is rendeznek előadásokat. Igaz, modern megvilágítással. Szerintem sokkal korhűbb, és érdekesebb lenne, ha fáklyákat használnának.
Mindenesetre aki legfelül ül, annak szép kilátásban lehet része, és a fejek sem nagyon lógnak bele az előadásba. Ha esik az eső, az kellemetlen lehet, és gondolom szúnyogok is előkerülnek szép számmal a bozótokból.
Azt hiszem, az üdítőárus jól járt velünk, mert alaposan bevásároltunk fagyiból, és vízből. Még a romok megtekintése előtt és utána is. Egy locsoló épp a füvet áztatta, szívesen alá álltam volna, de sajnos, el volt kerítve.
A következő állomás Kavala volt. Szintén egy tengerparti város. Itt lehetett igazából tapasztalni, hogy a görög férfiak szeretik a szőke, fehér bőrű nőket.
Az első dolgunk az volt, hogy felmenjünk a fellegvárba. Nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszott. Nem a tájékozódással volt a gond, inkább a meleggel, és a meredek utakkal.
Szerettük volna megnézni egy basa házát eredeti háremével, de éppen felújítás alatt volt a palota. (Azért azon elgondolkoztam, hogy vajon a háremhölgyek is megtekinthetők-e eredeti formájukban…
Ez pedig a fellegvárból a kilátás Kavalára és a vár egy részlete:
A fellegvárba szűk kis sikátorokon lehet feljutni. A bátor helyiek még kocsival is felmerészkednek. Lefelé figyeltük, ahogy egy autó a falak között manőverezik. Éppen hogy elfért. Valószínűleg itt nem márka szerint veszik az autókat, hanem centire.
Körbejártuk az egész várat, megnéztünk egy börtönt is. A kínzó szerszámokat már elvitték, így igazából csak egy nagy termet láttunk, semmi mást. És persze dohos szagot lehetett érezni. Az egyik fal tövében teknősbékát is találtam, belefúrta magát a földbe.
Lefelé bementünk egy üzletbe vásárolni. A két eladó nagyon barátságos volt. Lehetett velük alkudni, és még ajándékot is kaptunk. Vásárlás közben pedig egy legyezőt, hogy könnyebben viseljük a hőséget.
A sok mászkálás után kerestünk egy tavernát, hogy vacsorázzunk is valamit. Akkor már 7 óra körül járt az idő. Finom, grillezett fetasajtot ettem görögsalátával. Isteni volt.
És természetesen nem mehettünk úgy haza, hogy ne nézzük meg a római kori vízvezetéket.
Hazafelé majdnem történt egy kis malőr: Rossz irányba fordultunk, ezért hogy ne kelljen nagyot kerülni, Kriszta úgy gondolta, megfordulunk a záróvonalon, csak mindenki nézzen körbe, lát-e rendőrt. Hát, akkor éppen nem... Csak amikor fordultunk, akkor láttam meg egy motoros rendőrt, aki éppen akkor tűnt elő egy teherautó mögül. Lapítottunk rendesen. Ha odajön: mi lenni két szőke, külföldi nő, nem beszélni görög, és tulajdonképpen hol vagyunk?