Csak úgy

Akkor most elmentem segíteni Tillának habverővel szappanbuborékokat vallatni.

Ma mindenkinek elment a józan esze, csak én vagyok hülye

Kezdődött azzal, hogy az épületben a másik cégnek két napja nincs tintapatronja a faxba. Ezért a titkárnő VELEM közölte, hogy a faxaikat átirányítja hozzánk. Mondtam neki, hogy kicsi szívem, ezt ne velem beszéld meg, hanem van nekem is egy főnököm... Hát ő azt hitte, hogy XY már ezt lezongorázta VELÜNK. Hát, nem tudok róla, szólt ugyan, de csak aznapra, hogy várt valamit, és akkor sem velem kellene beszélni, az egy dolog, ha nekem is szólnak, bár semmi közöm a postázáshoz, iktatáshoz, nincs is nálam a nyomtató, ahova kijön a fax...
Következő az volt, hogy főnök (akinek rendszeresen az ügyfél ajtajából jut eszébe felhívni, hogy mennyit fizetnek havonta és mire, keressem meg...), elment az ország túlsó felébe tárgyalni, majd felhívott, hogy nem tudja a címet, keressem meg a portálban, amibe én nem járkálok... Vagy nézzem meg a Neten, vagy akárhol, mert az a cím, ami nekem van, az nem jó, az van neki is, de neki nem oda kell mennie... Hát, akkor jöjjön haza...
Aztán jött egy ember, aki vidékentárgyalófőnökömet kereste, jött két ajánlatért. Ahan. Nekem semmit nem adott. Más sem tud róla. Neki az mondták, kolléganőmnél lesz. Hát ő sem kapott semmit. Próbáltam hívni mobilon vidákentárgyalófönökömet, de persze ki volt kapcsolva. Na felhívtam egy másikat, őt elértem, azt mondja, szerinte ott lesz a vidékentárgyalófőnököm asztalán. Közben kolléga felhozta a portáról a pasast, hogy minek azt nem tudom, de legalább szemtanúja lehetett annak, hogy túrom elő az ajánlatát, amiből kettő is volt, és fingom nem volt melyiket kell oda adni, merthogy nem volt egyforma. Mindezt füle hallatára megtárgyaltam a telefonba és a kezébe nyomtam amit kellett. Majd feltette nekem a kérdést, hogy megnézhetné-e a másikat is. Hát nem. De mi van, ha neki az kell. Hát ne kelljen, mert én azt nem adom ki a kezemből. Nem is tudom, hogy gondolta...
A vicces az lesz, amikor majd egy APEH-os, vagy TB-s fog így felsétálni...
És még nincs vége a napnak...

Végső búcsú

Ma délelőtt 11 órakor végső búcsút vettünk Nagyitól.
A pap kérte, hogy írjam le az életútját, és küldjem el neki, hogy legyen miből merítenie a beszédhez. Csak úgy írtam róla, ahogy én emlékszem rá. Hát, kibabrált velem. Azt gondoltam, hogy majd abból csak kiragad részeket, vagy a Biblia megfelelő részeivel összehozza. Erre mit tett? Felolvasta. Ha ezt tudom, kicsit másképp írom meg. Én azt gondoltam, hogy arra kell neki, hogy valamilyen képet alkothasson mamáról, hiszen nem ismerte, és majd az alkalomhoz illően átfogalmazza.
Jó, hogy azt kihagytam, hogy soha nem értette meg, miért kell egy temetésen megbeszélni a tojás árát. Nem oda illő dolog. A falusi ember viszont már csak ilyen. Most is rákérdeztek, hogy eladó-e a ház, és majd mikor, meg hogy. Gondoltam is magamban, hogy Mama, te sem menekülsz meg a "tojás árától". Igazi "pletykás" falusi temetést kapott, pedig nem voltak sokan, hiszen már nem sok rokona, ismerőse, barátja élt.
Kellemesen csalódtam azért a lebonyolításban, illetve a nap eseményeiben. Gubancosabbra számítottam, főleg ahogy az ebéddel, torral kapcsolatos dolgok indultak.
Nagyon köszönöm az ottani családtagoknak a segítséget, az ottani ügyintézést.
Az olvasóknak pedig az itteni részvétet.


ige: Pál apostol, I. Kor, 13:13
ének: Zsolt. 90. ének 1. vers
búcsú: Zsolt. 422. 4. és 5. vers
hantolás alatt: Zsolt. 421. ének.

Így emlékszem rá.
1919. október 31-én született Varga János és Katona Juliánna gyermekeként. Testvérei Márton és János. János bácsit keservesen siratta, mikor meghalt, mert ő volt a legfiatalabb közülük.
Szívesen emlegette a gimnazista éveit. A háború előtt szoros kapcsolata volt az egyházzal, részt vett a lányok baráti összejövetelein.
A háború alatt tanította a kisebb gyermekeket, míg a tanárok a háborúban szolgáltak. Nagyon nagy gondot fordított a szép írásra, anyanyelvünk ápolására, sokszor kijavított minket is, ha rosszul ragoztunk, vagy nem helyesen szerkesztettünk meg egy mondatot. Hibátlanul idézte Toldit több versszakon át. Nagyon jól ismerte a történelmet, különösen Komádi történetét, amit el is kezdett írni, de már nem tudta befejezni, nem volt elég ereje hozzá.
1946. augusztus 15-én ment férjhez Széll Károlyhoz, aki 1909. október 30-én született. Sokszor elmondta, hogy hisz benne, hogy őket egymásnak szánta Isten, pont tíz év és egy nap volt köztük.
Gyermekei Katalin és Károly. Lánya Budapestre, fiú gyermeke Amerikába, az USA-ba költözött, és ott alapított családot. A 80-as években egyszer hazalátogatott és bemutatta feleségét Frannyt, azonban gyermekeik - Pamela, Victoria, Charles Jr., - sohasem jártak Európában, így mamát sem ismerhették személyesen. Sokáig csak az ünnepekre küldtek rövidebb köszöntést, hiszen ők magyarul nem beszélnek, Karcsi pedig elég rossz levélíró volt. Sokszor szomorúan emlegette őket, hogy nem fog már többé találkozni fiával, és az amerikai unokáit sem fogja soha személyesen megismerni. Az utóbbi időben kicsit többet tudtunk róluk, hogy angolul tanulok és így Viktóriával és Frannyvel több, és részletesebb levelet tudok váltani, de ez nem pótolhatta a személyes találkozást. Ők most Philadelphiában gyászolják, és imáikban emlékeznek meg róla.
Nyaranta a szünidőket nála töltöttem kisgyerekként. Ő tanított főzni, kötni, varrni. Együtt jártunk piacozni, ha felébredtem és kiharcoltam, hogy vele mehessek. Azt hiszem, tőle tanultam a rendet és tisztaságot.
Mindig úgy ment el otthonról, hogy az ágy bevetve, mosatlan egy sem volt az asztalon, ki volt takarítva, mert „Sohasem tudhatjuk, milyen állapotban érünk haza”. Mindig csodáltam jó lelkéért, azért, hogy mindenkinek meg tudott bocsátani; az önzetlenségéért; ahogy mások kedvét kereste; és mások kívánságát legtöbbször előrébb tartotta, mint sajátját. Mindent megengedett, amit csak lehetett, még akkor is, ha tudta, hogy esetleg összetűzésbe keveredhet nagyapával miatta – például szétpancsoltam a lisztet játék közben.
Ő tanított imádkozni, és tőle kaptam az első zsoltáromat.
Az egyszerű és tartalmas dolgokat szerette.
Éveken keresztül ápolta beteg férjét, aki egy télen összeesett és onnantól előbb tolószékbe kényszerült, majd betegágyba. Nagyapa végül egy decemberi napon távozott közülünk, és mama onnantól egyedül maradt. Lánya, édesanyám az utóbbi években előbb kéthetente hétvégén, majd hetente, minden hétvégén leutazott hozzá, hogy segítsen neki, amiben tud. Végül annyira legyengült, hogy Budapestre hoztuk egy otthonba, ahol egész napos felügyelet alatt lehetett, és gondját tudták viselni. Májusban lett volna két éve az otthon lakója. Testvére és lánya rendszeresen látogatták, én is nála voltam minden héten, így többet találkozhattunk, mintha Komádiban maradt volna.
Várta, hogy Isten magához szólítsa, sokszor sírt, hogy róla bizony megfeledkeztek.
Február 7-én, vasárnap este hunyt el hirtelen, de csendesen. Lefekvéshez készítették, még viccelődött az ápolókkal, majd egyszer csak egyet sóhajtott, és eltávozott.

„A szeretet hosszútűrő, kegyes;
A szeretet nem irigykedik, a szeretet
nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem
keresi a maga hasznát, nem gerjed
haragra, nem rójja fel a gonoszt,
nem örül a hamisságnak, de
együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hi-
szen, mindent remél, mindent eltűr.”
(Pál I. Kor. 13.)

Ő valóban így élt.

Gyász

Fájó szívvel búcsúztam el ma este nagymamámtól. Még utoljára megcsókolhattam homlokát halotti ágyán "aranyos bárányom".
Azokkal a szavakkal búcsúzom most tőle amelyekkel az angyal vigasztalta Máriát, mikor Jézust keresték a sírboltban.

"Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott."
Lukács 24/5-6.

Hiszem, hogy ő is feltámadott, és az Úr vigyáz már rá, ahol nem fáj semmi.
90 éves volt.

Gasztroenterológus

Ma elmentem konzultációra. Nem ígérem, hogy majd részletesen beszámolok a vizsgálatokról. :)

A mai nap aranyköpései

ügyfél: „Azt hiszem éjszaka verziót cseréltem…”

Szerintem übereltem…
[15:12:01] Krisztina: nem ismersz egy megbízható gázszerelőt?
[15:39:22] Catharine: hát, sajna, nem
[15:39:46] Catharine: megbazhatatlant sem.