Jó régen írtam ide, de ezt muszáj. :)
Egyik nap, edzés után, odajött hozzám egy hölgy, és megkérdezte, hogy bírok ennyit futni. (Nem ő az első.) Elkezdtünk beszélgetni a futásról és mondta, hogy ő két percet sem bír, és mindig úgy csodál, mikor futni lát, hogy milyen sokat bírok. Ő erre soha nem lesz képes. Én sem gondoltam volna ezelőtt, hogy napi 8 kilómétereket futok majd. Valahol el kell kezdeni, aztán az ember egy idő után magával kezd el versenyezni: na még egy kicsit, na még egy kicsit, na csak addig, de ha már az megvan, akkor az a pár száz méter már igazán nem sok, aztán hipp hopp, csak gyűlnek a kilóméterek. :)
A dícséret is jólesik, mikor odajönnek gratulálni, vagy amikor a stadion portása megtapsol, miután egy órát futsz az esőben körbe-körbe. :) Mert van olyan ország, ahol az is nyitva van a sportolók előtt...
