Tengerpart

(Görögország 5. nap)

Tulajdonképpen csak feküdtünk a parton. Kagylókat szedegettem, hogy majd itthon a tükörre ragasszam őket.
Kimentünk a sziklákhoz, ahol a túloldalon egy katonai létesítmény van. Ahányszor kimentünk, a fiatal kiskatonák mindig kijöttek. Egy szót nem szóltak, hogy nem lehetünk ott. Azóta sem tudom eldönteni, hogy előírás, hogy szemmel tartsák az embereket, vagy női mivoltunknak szólt a kivonulás. Azért gyanús volt, mert más is feküdt ott a parton, akikre rá sem hederítettek.
Megvacsoráztunk lent a turistanegyedben aztán az esti program az volt, hogy kenegettem a hátamat, a lábam, mert elég jól megkapott a nap. Szerencsére nem fájt.

Thessaloniki - Stratoni

(Görögország 4. nap)

Reggel ismét korán kelés, hogy el tudjunk menni Thessalonikibe utána a Csúszdaparkba. Oda már csak ketten mentünk Krisztával: két szőke nő… Megtaláltuk! Mármint Thessalonikit. Csúszdapark elmaradt, mert Kriszta Stavrosban felejtette a fürdőruháját…
Az első, amit megtaláltunk, az a Fehér torony volt. Ott parkoltunk le, és megkérdeztük, hogyan jutunk fel a fellegvárba. Természetesen csak egy 60-as évekbeli térképünk volt. Elindultunk, a sok egyirányú utcában, hátha valahol tudunk parkolni. A parkolás sikerült, már csak a környéket kellett megjegyezni, hogy meg is találjuk a kocsit.
Aztán indulás fel a lépcsőkön. Persze reggelire gyümölcsjoghurtot ettem, így sürgősen WC-re kellett mennem. Azt azonban már megtapasztaltam ez alatt a pár nap alatt, hogy nekünk mindig sikerül ott elindulnunk, ahol csak a bennszülöttek járnak, márpedig ott nehéz WC-t találni. Szerencsére azért időben sikerült.
A nagy megkönnyebbülésre le is ültünk egy tavernában, és ittunk egy üdítőt, és egy jegeskávét, közben lehetett gyönyörködni a kilátásban.
Megnéztük a Szent Pál templomot, de bemenni nem mertem, nehogy rám szóljanak, hogy bent nem szabad fényképezni. Pedig nagyon szép belülről.
Utána következett még vagy 1500 lépcső, amin fel kellet mászni a várfalakhoz. Itt is néhány fénykép, és a kilátás. A meleg miatt nem mentünk tovább, hanem elindultunk lefelé, megkeresni a kocsit. Némi bolyongás és segítségkérés után megtaláltuk. Indulás visszafelé. Kissé óvatosan, mert ezek az egyirányú utcák elég érdekesek… Mindenesetre a taxist nem zavarta sem a záróvonal, sem a piros lámpa, sem a behajtani tilos tábla…
Stavrosba érve összeszedtük Kriszta cókmókját, és elindultunk olyan tengerpartot keresni, ahol kevesen vannak. Az irodában figyelmeztettek, hogy nem lesz könnyű, mert vasárnap az összes helyi a tenger mellé megy. El kellett mennünk egészet Stratoniig.
Nagyon meredek és kanyargós utakon mentünk. Gyorsaságról szó sem lehetett, mert egyszerűen nem tudtuk, hol a kanyar vége, kétoldalt meg szakadék. A kilátás viszont csodaszép.
Startoniban viszont tényleg alig voltak, és rajtunk kívül egy turista sem volt. A homok olyan forró volt, hogy nem bírtam rajta mezítláb állni. A víz viszont nagyon kellemes, és tiszta. A sirályok nagyon közel merészkedtek, látszik, hogy itt nem bántják őket. Csak 6 óra felé indultunk haza, mert kezdett beborulni, a vizes úton pedig Mazsolával elég nehéz lett volna hazajutni.
Este még elmentünk megnézni az éjszakai kilátást, és sétáltunk egyet a parton is. fentről nagyon szép. Nem csoda, hogy a fiúk el akartak minket vinni. Ott aztán lehet romantikázni!

Xanti-Filippi-Kavala

(Görögország, 3. nap.)

A négy nő vágott neki a nagy útnak. Feladatmegosztás: Kriszta vezet, figyeli kit kell megelőzni, ki akar belénk jönni, többiek figyelik a táblákat, rendőröket. Első furcsaság, hogy akik lassabban közlekednek, mint a forgalom, azok a leállósávban közlekednek. A sebességkorlátozást szinte senki nem tartja be. Szegény Mazsolának igencsak össze kellett kapnia magát, hogy versenyben maradhasson a hegyi utakon.
A kamionok sorra húzódtak le előttünk, csak egy valamit nem tudtak. Mazsolával emelkedőn a következőképpen lehetett felmenni: dombtetőn padlógáz lefelé, akkor begyorsul úgy 100-120 km/órára, és mire a következő dombtetőre érünk, már be is tatjuk a sebességkorlátozásra vonatkozó 30-as táblát… Egyszer szóltam a barátnőmnek, hogy itt 110-es tábla van. Mire ő: jó, akkor végre nem vagyok gyorshajtó!
Az úton előnyben voltak azok az autósok, akik ismerték az utat, illetve azok, akiknek jó a szemük, és messzire látnak. Az útjelző táblák ugyanis nem úgy vannak kirakva, mint nálunk a dedóban, hogy már 2 km-rel a kereszteződés előtt jelzik az útelágazást, hanem körülbelül 2 méterrel előtte, van kiírva, hogy na, itt kell(ett volna) lekanyarodni. Természetesen ezt a tanulópénzt mi is megfizettük.
Xantiba érve megkerestük a vásárt. Lehet hogy rossz helyen jártunk, mert amit találtuk, az a XVIII. kerületi lőrinci piachoz hasonlít. Nem hiszem, hogy ennek lenne országos híre… Mindenestre vettünk egy dinnyét, ami szintén nem volt jó… J Görögországban nem szokás a lékelés, így lutri a dinnyevásár.
Rengetek muszlim vallású él itt. A nők többsége hosszú kabátban és kendőben jár, de ugyanúgy látni olyanokat is, akiknek kint a hasa, dereka, karja. Teljesen vegyes város.
Egy valamiért megérte az út, az egyik foto üzletben megmutatták, hogyan tudom kicsrélni a gépemben a filmet. Xantiról egy darab képet nem készítettem, sajnos.
Visszafelé megálltunk Filippinél, megkerestük a romokat. Óriási lépcsők vannak. Aztán rájöttem, hogy akkoriban az előkelőségek 20 centis cipőtalpakban sétáltak, így nem csoda, ha magasak a lépcsők is. (Biztos nem volt köztük sok olyan, akinek tériszonya van.)
A színházban esténként még ma is rendeznek előadásokat. Igaz, modern megvilágítással. Szerintem sokkal korhűbb, és érdekesebb lenne, ha fáklyákat használnának.
Mindenesetre aki legfelül ül, annak szép kilátásban lehet része, és a fejek sem nagyon lógnak bele az előadásba. Ha esik az eső, az kellemetlen lehet, és gondolom szúnyogok is előkerülnek szép számmal a bozótokból.
Azt hiszem, az üdítőárus jól járt velünk, mert alaposan bevásároltunk fagyiból, és vízből. Még a romok megtekintése előtt és utána is. Egy locsoló épp a füvet áztatta, szívesen alá álltam volna, de sajnos, el volt kerítve.
A következő állomás Kavala volt. Szintén egy tengerparti város. Itt lehetett igazából tapasztalni, hogy a görög férfiak szeretik a szőke, fehér bőrű nőket.
Az első dolgunk az volt, hogy felmenjünk a fellegvárba. Nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszott. Nem a tájékozódással volt a gond, inkább a meleggel, és a meredek utakkal.
Szerettük volna megnézni egy basa házát eredeti háremével, de éppen felújítás alatt volt a palota. (Azért azon elgondolkoztam, hogy vajon a háremhölgyek is megtekinthetők-e eredeti formájukban…
Ez pedig a fellegvárból a kilátás Kavalára és a vár egy részlete:
A fellegvárba szűk kis sikátorokon lehet feljutni. A bátor helyiek még kocsival is felmerészkednek. Lefelé figyeltük, ahogy egy autó a falak között manőverezik. Éppen hogy elfért. Valószínűleg itt nem márka szerint veszik az autókat, hanem centire.
Körbejártuk az egész várat, megnéztünk egy börtönt is. A kínzó szerszámokat már elvitték, így igazából csak egy nagy termet láttunk, semmi mást. És persze dohos szagot lehetett érezni. Az egyik fal tövében teknősbékát is találtam, belefúrta magát a földbe.
Lefelé bementünk egy üzletbe vásárolni. A két eladó nagyon barátságos volt. Lehetett velük alkudni, és még ajándékot is kaptunk. Vásárlás közben pedig egy legyezőt, hogy könnyebben viseljük a hőséget.
A sok mászkálás után kerestünk egy tavernát, hogy vacsorázzunk is valamit. Akkor már 7 óra körül járt az idő. Finom, grillezett fetasajtot ettem görögsalátával. Isteni volt.
És természetesen nem mehettünk úgy haza, hogy ne nézzük meg a római kori vízvezetéket.
Hazafelé majdnem történt egy kis malőr: Rossz irányba fordultunk, ezért hogy ne kelljen nagyot kerülni, Kriszta úgy gondolta, megfordulunk a záróvonalon, csak mindenki nézzen körbe, lát-e rendőrt. Hát, akkor éppen nem... Csak amikor fordultunk, akkor láttam meg egy motoros rendőrt, aki éppen akkor tűnt elő egy teherautó mögül. Lapítottunk rendesen. Ha odajön: mi lenni két szőke, külföldi nő, nem beszélni görög, és tulajdonképpen hol vagyunk?

Stavros

(Görögország 2. nap)

Reggel friss zsömle, kifli, ki mit választott. Kriszta apukája volt a legfrissebb, egész héten ő ment korán reggel a pékhez.
Délelőtt jöttek, és megnézték a leszakadt WC tetőnket és a zuhanyt. A kommunikáció nem ment valami tökéletesen, a házinéni nem beszélt angolul, így egy görög gyereket emeltek ki a medencéből, hogy fordítson angolról. És akkor megjelent Adonisz is. Sajnos azonban látván, hogy a tolmácsolás megoldódott, elhagyta a terepet.
Aztán megjelent a szomszéd, aki állítólag a tulajdonos képviselője, és ő is megnézte, hogy mi a gond. Ígéretet kaptunk, hogy másnap megcsinálják. És jött a kérdés, hogy milyen programunk van estére? Hát, ö, ö. Menjünk át grillezni este 10:30-kor, jött a javaslat. Hát jó, menjünk. Krisztával megbeszéltük, hogy a jelszó a hazamenetelre az lesz, hogy holnap Thessalonikibe megyünk, és korán kell kelni. Szülőknek mit mondunk? Bemegyünk a városba este, megnézni a panorámát.
Délelőtt kimentünk a partra, hátha sikerül egy kicsit napozni. Sajnos, eléggé felhős volt az ég, de meleg volt. Végigsétáltunk a parton a kikötőig, belemásztunk a tengerbe, megszárítottuk magunk, és sétáltunk egy kicsit a faluban. Hazafelé vettem egy dinnyét. Hát, a nagyapám jobbat termelt annak idején!
Délben evés, és autófoglalás a hétvégére. Kettőt szerettünk volna, de sajnos, csak egy jogosítvány volt, a Krisztáé. Mindegy, majd csak lesz valahogy. Este pedig kerti parti. Hát, ez is egy élmény volt, ha nem is a legjobb. Hússütés volt, és nagyon úgy nézett ki, nővadászat folyik… Meg lettünk itatva uzoval, borral. Azért a vacsora nagyon finom volt. A görögsaláta egyenesen isteni. Az uborka és a paradicsom nagyon finom, az olajbogyókat meghagytam a barátnőmnek, én nem szeretem. Megkóstoltam a nyers halat is, egész jó volt. A képen a díszes társaság látható, és a sok étel az uzo társaságában. Ki kellett próbálnom a biliárdot is, életemben először. És lőn, elsőre eltaláltam azokat a vacak golyókat. Éjfélkor elhangzott a Thessaloniki jelszó, és hazamentünk. A panorámát már nem vállaltuk be a fiúkkal, odáig nem merészkedtünk.
A pénteki terv egy hegyi túra volt. Elindultunk toronyiránt úgy 11 órakor (addig aludtunk, reggeliztünk, stb.). Krisztával mentünk ketten, a többiek lent barangoltak. Persze, ahogy kiléptünk a szállásról, megjelent a múlt esti vendéglátónk is a kapuban, mi meg iparkodtunk, nehogy szóljon. Lebuktunk, hogy nem Thessalonikibe mentünk. Mondtam Krisztának, ha szól érte, kenje rám, hogy nem voltam hajlandó felkelni. Én meg majd az uzót okolom…
Felfelé menet jó kis házikókat láttunk. Elfogadnám némelyiket. Elég cikk-cakkban mentünk, csak azt figyeltük, hogy merre van a felfele, és azt az utat választottuk, amelyik nagyjából arra ment. Végül is feltaláltunk.
Fentről nagyon szép a kilátás, ellátni egészen a szomszéd városig, Aspravoltáig. Este pláne gyönyörű lehet, megbeszéltük, hogy azt is megnézzük. A fenti kávéházban meginvitáltak minket egy kávéra, de sikerült őket lerázni, hogy később.
És szépen elmentünk a hegyi utakon sétálni. Útközben kecskeürüléket találtunk J, és persze hallottuk a hangjukat is, de látni nem láttunk egyet sem. Nem is szívesen találkoztam volna össze velük. Találtunk egy patakot, ami a képen nem látszik, mert hát ugye a fényképezőgép nem állt helyzet magaslatán.
Visszafelé másik úton próbáltunk lejönni, hogy kerüljük a kávéházat. Sikerült egy másik úton lejutni a kis térre, ahol tavernák vannak. Kitaláltuk, hogy utolsó este ide kellene feljönni búcsúvacsorára. Az egyik tavernában öregek kártyáztak. Teljesen görög szieszta hangulat.
Lefelé másik úton mentünk, nem arra, ahol feljöttünk. Most a tengert néztük, hogy arra kell menni. Eltévedni biztos nem fogunk, mert a sok víz utunkat állja.
Egy fő utcán haladtunk, ami olyan volt, mint nálunk a rózsadomb. Az egyik kertben nyuszik rohangáltak. Nagyon sok a virág, főleg a rózsa, leander.
Amikor hazaértünk, még kimentünk a partra fürödni egyet, utána már csak a vacsora maradt. Másnap korán akartunk kelni, mert szombat vasárnapra kocsink volt. Terv: Xanti, Kavala, Filippi.

Budapest - Stavros

(Görögország 1. nap)

Előzmények:

P. Krisztina barátnőm felhívott, hogy a szülei és a nagynénje a férjével Görögországba mennek. Őt is hívták, de nem akar ötödiknek menni, de ha én is elmegyek, akkor ő is. Életemben nem jártam, még hosszabb ideig külföldön, pláne repülővel, hát itt az alakalom.
Megnéztem, mennyi pénz van a számlámon, és költségvetést készítettem. Úgy számoltuk, költőpénznek 30.000.- forintnyi eurót viszünk magunkkal. Nem vettük meg előre, amire jól rá is fáztunk: kormányunk és pártunk olyan manővereket hajtott végre a pénzügyi piacon, hogy a forint alaposan leértékelődött – 246 helyett rögtön 270 forint lett 1 euró. Nem voltam felhőtlenül boldog. Szerencsére anyu tudott olcsóbban szerezni. Nagyjából 100 euróm volt eddig.
Egy kolléganőm azt javasolta, vigyek még 50-et, mert az élelmiszer nem olcsó, nekünk pedig csak a szállásunk és a repülőjegyünk volt meg. Mondtam anyunak, hogy váltok még, inkább legyen több, és visszahozom. Erre meglepett: azt mondta, ne váltsak, van még 40, de csak a reptéren akarta odaadni, meglepetésnek szánta.
A munkatársaimat előre felkészítettem, hogy külföldre távozom, ha nem jönnék július 03-án dolgozni, akkor elcsábított egy görög Adonisz, vagy kint felejtett az utazási iroda... Könnyes búcsúztató június 25-én, 6:30-kor, a Ferihegy 2-n, örömteli fogadás július 02-án, Ferihegy 2-n, 12:30-kor... Természetes jöttek a visszajelzések, hogy amennyiben az Adonisz meggátolná visszajövetelem, legyek szíves értesíteni a társaságot, hogy ne vonuljanak ki a Tűzoltózenekarral, és a Magyar Rádió Gyermekkórusával.

Ferihegy 2

Reggel, 4:30-kor volt ébresztő. Előző este összecsomagoltam. Ételt 4 doboz rizst vittem és levesport. Tele lett a hajóbőröndöm ruhával tisztálkodószerekkel. Plusz két kézipoggyász. Abba raktam az értékesebb dolgaimat, ugyanis Ferihegy állítólag híres a lopásokról. 6 órára értem jöttek kocsival, és kivittek a reptérre. Csomagfeladás (13 kiló volt a bőröndöm), jegyellenőrzés, útlevél és VÁM vizsgálat, és már a váróban is voltunk. Pár perc, és kezdték a beszállást. Letépték a beszállókártyát, és „csőrikén” keresztül beszálltunk a gépbe.
Pont a szárnyon ültünk. Kriszta megnyugtatott, hogy mi fogjuk először látni, ha szivárog az üzemanyag... Első találkozásom egy BOEING 737-essel.
Kigurulás, Kriszta felhívja figyelmemet, hogy figyeljem a mentőöv használatát, és megmutatta, hol a hányózacskó... Neki jó poén volt, én egy kissé izgultam. Sikerült előrángatnom a mentőmellényt az ülés alól, mire kiderült, azt csak akkor kell, ha külön kérik. Hát jó, visszagyömöszöltem. Magyarázták, hol jön ki a lélegeztető, de minek mutogatnak, ha úgysem látok belőle semmit. Megfigyeltem az összes létező vészkijáratot, és megszámoltam az előttem és mögöttem lévő üléseket, hogy melyik van a legközelebb. Azért azt meg kell jegyeznem, nagyon jó pantomimesek lennének a stewardok. És micsoda jóképű pasik voltak!!! UHHH!!

A repülés és a landolás

Guruláskor integettem anyámnak, aki valószínűleg semmit nem látott belőlem... Egy nagy lendület, nekifutás, és alig vettem észre, de már emelkedtünk is.
Fentről lehetett látni a Csepel-szigetet, a körutat. Egy éles kanyar (illetve több, ilyenkor azt hittem, zuhanunk), és irány Görögország. Fogalmam nem volt, merre járunk, de szép volt az út, felhő alig, így lehetett gyönyörködni a kilátásban.
Útközben kaptunk ételt, italt, el voltunk látva. Csoki, cukor, kávé, tea, üdítő, stb. 1 óra és 20 perc, öveket becsatolni, landolás Thessalonikiben. Érdekes volt, azt kell mondjam. Ránéztem a barátnőmre, hogy ez mindig ilyen? Megnyugtatott, hogy nem, ez most nagyon ronda landolás volt. Szabályosan odacsapott minket a betonhoz, és állítom, hogy 200 méteren belül megálltunk. (Kollégáim szerint lehet, hogy vadászrepülő-pilóta volt valamikor a kapitány…) Szerencsére nem ugrálóköteleztünk a pályán.
Újabb művelet a kiszállás. Naná, hogy alkottam. A stewardok miatt muszáj volt. Körülbelül 70 embert tartottam fel, amíg fényképeztem őket. Ők azok:

Az más kérdés, hogy a fényképezőgépem kiröhögött, és pont a pasi maradt le a képről...

Az útlevélvizsgálatnál, természetesen az EU tagállamoknak fenntartott sorba álltunk be, mert ott nem volt senki. Rendesek voltak, megelőlegezték nekünk a tagságot, átengedtek ott is, nem csináltak belőle gondot. Nem így Ferihegyen, amikor a Kriszta nagynénje nem azon a kapun ment át, ahol az útlevelét ellenőrizték, hanem a mellette levőn, és keményen rászóltak, majdnem lenyelték. Pedig csak mi 6-an álltunk már ott. Azért szépen is lehetett volna mondani neki, hogy legközelebb ott menjen át, ahol az útlevelét kezelték.
Aztán bőröndfelvétel. Naná, hogy utolsókként kaptuk meg, de segáz, a busz úgysem megy el nélkülünk Stavrosba. Az értünk küldött hölgyet megtaláltuk, névsorellenőrzés, irány a buszba. Szép kis emeletes, mindenki úgy terpeszkedhetett el, ahogy akart. Szerencsére légkondi is volt, különben megfőttünk volna. Időátállítás egy órával előrébb (pont 10 óra volt helyi idő szerint), sms haza, hogy szerencsésen lehuppantunk Thessalonikiben, már a buszon vagyunk. Az utat jobbára átaludtuk Stavrosig, sokat nem nézelődtünk, mert a várost elkerülő úton mentünk, ami egy gyári körzet, feltúrt utakkal.

Stavros

Stavros tulajdonképpen olyan, mint egy nagyobb falu. Csak jóval forgalmasabb, és nyüzsgőbb. Három felé szállásoltak el minket, és 6 órára kellett elmennünk a Zeusz utazási iroda melletti vendéglőbe, ahol egy tájékoztatót tartanak. Majdnem nem lett belőle semmi. Úgy terveztük, hogy kicsomagolunk, eszünk, és irány a tenger. De Zeusz közbeszólt. A görögök istene egy alapos kis vihart zúdított ránk.

¾ 6-kor még azon tanakodtunk, hogy menjünk-e a tájékoztatóra. Végül becammogtunk. Kaptunk egy italt ingyen, amit mi elsőre felhajtottunk, mert szomjasak voltunk. A többiek bezzeg türelmesen vártak a pohárköszöntőre. Jöttek a meglepetések. Az információs hölgy kissé szétszórt és nagyszájú volt. Szóltunk, hogy bogarak vannak az apartmanban, nem jó a WC, nem jó a zuhany… Neki állt feljebb, hogy a tulajdonossal kell beszélni, ne az ő fejüket harapjuk le. Hát, mit ne mondjak, hol érdekel az engem, hogy kié az apartman? Én az utazási irodával szerződtem, oldják meg! A következő érdekes információ számomra, hogy nem lehet a WC papírt a WC-be dobni, mert kicsik a csövek, és eldugul. Gyűjtögetés a szemetesben. Hajrá!
És következtek a programok. Iszonyatosan drágán. 14-30 euróig naponta. Akkor eldöntöttük, hogy ebből kocsibérlés lesz, főleg, hogy nem akartunk a „HP”-vel együtt menni. Kissé paraszti módón beszélt, mint a hülyegyerekekkel. Nem tetszett a stílusa. Kijelentette, hogy mond néha hülyeségeket. Talán akkor nem itt kellene dolgoznia. Természetesen ajánlott ABC-t, ami kétszer olyan drága volt, mint az egy sarokkal arrébb lévő élelmiszerbolt. Az este a bevásárlással telt el, és egy kis nézelődéssel. Egy zuhanyzás, némi csótányirtás, és alvás. Egyik alkalommal az egyik mellettünk lévő apartmanban egy kisfiú szemei felcsillantak a csótányok láttán: „hőscincér!” Barátnőmmel összenéztünk: na, ott is kezdődik, jól van, nem csak nálunk van…