Végső búcsú

Ma délelőtt 11 órakor végső búcsút vettünk Nagyitól.
A pap kérte, hogy írjam le az életútját, és küldjem el neki, hogy legyen miből merítenie a beszédhez. Csak úgy írtam róla, ahogy én emlékszem rá. Hát, kibabrált velem. Azt gondoltam, hogy majd abból csak kiragad részeket, vagy a Biblia megfelelő részeivel összehozza. Erre mit tett? Felolvasta. Ha ezt tudom, kicsit másképp írom meg. Én azt gondoltam, hogy arra kell neki, hogy valamilyen képet alkothasson mamáról, hiszen nem ismerte, és majd az alkalomhoz illően átfogalmazza.
Jó, hogy azt kihagytam, hogy soha nem értette meg, miért kell egy temetésen megbeszélni a tojás árát. Nem oda illő dolog. A falusi ember viszont már csak ilyen. Most is rákérdeztek, hogy eladó-e a ház, és majd mikor, meg hogy. Gondoltam is magamban, hogy Mama, te sem menekülsz meg a "tojás árától". Igazi "pletykás" falusi temetést kapott, pedig nem voltak sokan, hiszen már nem sok rokona, ismerőse, barátja élt.
Kellemesen csalódtam azért a lebonyolításban, illetve a nap eseményeiben. Gubancosabbra számítottam, főleg ahogy az ebéddel, torral kapcsolatos dolgok indultak.
Nagyon köszönöm az ottani családtagoknak a segítséget, az ottani ügyintézést.
Az olvasóknak pedig az itteni részvétet.


ige: Pál apostol, I. Kor, 13:13
ének: Zsolt. 90. ének 1. vers
búcsú: Zsolt. 422. 4. és 5. vers
hantolás alatt: Zsolt. 421. ének.

Így emlékszem rá.
1919. október 31-én született Varga János és Katona Juliánna gyermekeként. Testvérei Márton és János. János bácsit keservesen siratta, mikor meghalt, mert ő volt a legfiatalabb közülük.
Szívesen emlegette a gimnazista éveit. A háború előtt szoros kapcsolata volt az egyházzal, részt vett a lányok baráti összejövetelein.
A háború alatt tanította a kisebb gyermekeket, míg a tanárok a háborúban szolgáltak. Nagyon nagy gondot fordított a szép írásra, anyanyelvünk ápolására, sokszor kijavított minket is, ha rosszul ragoztunk, vagy nem helyesen szerkesztettünk meg egy mondatot. Hibátlanul idézte Toldit több versszakon át. Nagyon jól ismerte a történelmet, különösen Komádi történetét, amit el is kezdett írni, de már nem tudta befejezni, nem volt elég ereje hozzá.
1946. augusztus 15-én ment férjhez Széll Károlyhoz, aki 1909. október 30-én született. Sokszor elmondta, hogy hisz benne, hogy őket egymásnak szánta Isten, pont tíz év és egy nap volt köztük.
Gyermekei Katalin és Károly. Lánya Budapestre, fiú gyermeke Amerikába, az USA-ba költözött, és ott alapított családot. A 80-as években egyszer hazalátogatott és bemutatta feleségét Frannyt, azonban gyermekeik - Pamela, Victoria, Charles Jr., - sohasem jártak Európában, így mamát sem ismerhették személyesen. Sokáig csak az ünnepekre küldtek rövidebb köszöntést, hiszen ők magyarul nem beszélnek, Karcsi pedig elég rossz levélíró volt. Sokszor szomorúan emlegette őket, hogy nem fog már többé találkozni fiával, és az amerikai unokáit sem fogja soha személyesen megismerni. Az utóbbi időben kicsit többet tudtunk róluk, hogy angolul tanulok és így Viktóriával és Frannyvel több, és részletesebb levelet tudok váltani, de ez nem pótolhatta a személyes találkozást. Ők most Philadelphiában gyászolják, és imáikban emlékeznek meg róla.
Nyaranta a szünidőket nála töltöttem kisgyerekként. Ő tanított főzni, kötni, varrni. Együtt jártunk piacozni, ha felébredtem és kiharcoltam, hogy vele mehessek. Azt hiszem, tőle tanultam a rendet és tisztaságot.
Mindig úgy ment el otthonról, hogy az ágy bevetve, mosatlan egy sem volt az asztalon, ki volt takarítva, mert „Sohasem tudhatjuk, milyen állapotban érünk haza”. Mindig csodáltam jó lelkéért, azért, hogy mindenkinek meg tudott bocsátani; az önzetlenségéért; ahogy mások kedvét kereste; és mások kívánságát legtöbbször előrébb tartotta, mint sajátját. Mindent megengedett, amit csak lehetett, még akkor is, ha tudta, hogy esetleg összetűzésbe keveredhet nagyapával miatta – például szétpancsoltam a lisztet játék közben.
Ő tanított imádkozni, és tőle kaptam az első zsoltáromat.
Az egyszerű és tartalmas dolgokat szerette.
Éveken keresztül ápolta beteg férjét, aki egy télen összeesett és onnantól előbb tolószékbe kényszerült, majd betegágyba. Nagyapa végül egy decemberi napon távozott közülünk, és mama onnantól egyedül maradt. Lánya, édesanyám az utóbbi években előbb kéthetente hétvégén, majd hetente, minden hétvégén leutazott hozzá, hogy segítsen neki, amiben tud. Végül annyira legyengült, hogy Budapestre hoztuk egy otthonba, ahol egész napos felügyelet alatt lehetett, és gondját tudták viselni. Májusban lett volna két éve az otthon lakója. Testvére és lánya rendszeresen látogatták, én is nála voltam minden héten, így többet találkozhattunk, mintha Komádiban maradt volna.
Várta, hogy Isten magához szólítsa, sokszor sírt, hogy róla bizony megfeledkeztek.
Február 7-én, vasárnap este hunyt el hirtelen, de csendesen. Lefekvéshez készítették, még viccelődött az ápolókkal, majd egyszer csak egyet sóhajtott, és eltávozott.

„A szeretet hosszútűrő, kegyes;
A szeretet nem irigykedik, a szeretet
nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem
keresi a maga hasznát, nem gerjed
haragra, nem rójja fel a gonoszt,
nem örül a hamisságnak, de
együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hi-
szen, mindent remél, mindent eltűr.”
(Pál I. Kor. 13.)

Ő valóban így élt.