Paris

Stavros - Budapest

(Görögország 7. nap)

Hazafelé. Korán felkeltünk, hogy mindennel készen legyünk, mire értünk jön a busz. 8:30-kor indultunk el Stavroszból, a gép helyi idő szerint 11:40-kor indult Thessalonikiből.Mondanom sem kell, hogy magyar emberhez méltóan nagy tülekedés volt a csomagfelvételnél. Így mi Krisztával legutolsónak maradtunk. J Időnk semmi nem volt a váróban, rögtön lehetett beszállni. Ismét a szárny közelében ültünk, vészkijáratok ugyanott, csak a személyzet más (sehol a helyes stewardok). Sima felszállás, kissé felhős és szeles út. Szegednél léptünk be a légtérbe (kint - 41 fok), és meg is kezdtük a leszállást. Több mint 800 km/órás sebességgel nem csoda… A hátszél kitűnő volt, így jóval hamarabb értünk Ferihegyre. A leszállás nem ment simán, de figyelmeztetve lettünk, hogy nem a pilóta bénázik, hanem erős a szél. Valahogy lépcsőzetesen sikerült földetérni: repülés, zuhanás, repülés, zuhanás, repülés, zuhanás. Mint a hullámvasúton. Viszont sokkal szebben sikerült a gép letétele, mint Thessalonikiben. Gurulás csőrikéhez, kiszállás, csomagkeresés, VÁM-on meg sem állítottak.

Eddig tartott a nagy vakáció.

Vacsora

(Görögország 6. nap)

Az utolsó nap. Nem mertem a tengerhez menni tüzelő bőrömmel. Az árnyékban lebzseltünk az apartman előtti medencénél. Csak este mentünk be Stavrosba vásárolgatni egy két ajándékot. Utána felmentünk a tavernákhoz, és búcsúvacsorát tartottunk.
A vendéglátós hölgy nem beszélt csak görögül, így elfogadtuk azt, amit ajánlott. Kriszta magyarázott neki, de mondta, hogy fogalma sincs, hogy mit fogunk enni. De finom volt minden.
Végül is tintahal, borjúsült, szuflaki, marhasült került az asztalra görögsalátával, és pirított kenyérrel. Délután kérdezték, hogy nem vagyok e rosszul a leégés miatt (esetleges napszúrás), de amikor látták, mennyit eszem, mindenki megnyugodott.

Tengerpart

(Görögország 5. nap)

Tulajdonképpen csak feküdtünk a parton. Kagylókat szedegettem, hogy majd itthon a tükörre ragasszam őket.
Kimentünk a sziklákhoz, ahol a túloldalon egy katonai létesítmény van. Ahányszor kimentünk, a fiatal kiskatonák mindig kijöttek. Egy szót nem szóltak, hogy nem lehetünk ott. Azóta sem tudom eldönteni, hogy előírás, hogy szemmel tartsák az embereket, vagy női mivoltunknak szólt a kivonulás. Azért gyanús volt, mert más is feküdt ott a parton, akikre rá sem hederítettek.
Megvacsoráztunk lent a turistanegyedben aztán az esti program az volt, hogy kenegettem a hátamat, a lábam, mert elég jól megkapott a nap. Szerencsére nem fájt.

Thessaloniki - Stratoni

(Görögország 4. nap)

Reggel ismét korán kelés, hogy el tudjunk menni Thessalonikibe utána a Csúszdaparkba. Oda már csak ketten mentünk Krisztával: két szőke nő… Megtaláltuk! Mármint Thessalonikit. Csúszdapark elmaradt, mert Kriszta Stavrosban felejtette a fürdőruháját…
Az első, amit megtaláltunk, az a Fehér torony volt. Ott parkoltunk le, és megkérdeztük, hogyan jutunk fel a fellegvárba. Természetesen csak egy 60-as évekbeli térképünk volt. Elindultunk, a sok egyirányú utcában, hátha valahol tudunk parkolni. A parkolás sikerült, már csak a környéket kellett megjegyezni, hogy meg is találjuk a kocsit.
Aztán indulás fel a lépcsőkön. Persze reggelire gyümölcsjoghurtot ettem, így sürgősen WC-re kellett mennem. Azt azonban már megtapasztaltam ez alatt a pár nap alatt, hogy nekünk mindig sikerül ott elindulnunk, ahol csak a bennszülöttek járnak, márpedig ott nehéz WC-t találni. Szerencsére azért időben sikerült.
A nagy megkönnyebbülésre le is ültünk egy tavernában, és ittunk egy üdítőt, és egy jegeskávét, közben lehetett gyönyörködni a kilátásban.
Megnéztük a Szent Pál templomot, de bemenni nem mertem, nehogy rám szóljanak, hogy bent nem szabad fényképezni. Pedig nagyon szép belülről.
Utána következett még vagy 1500 lépcső, amin fel kellet mászni a várfalakhoz. Itt is néhány fénykép, és a kilátás. A meleg miatt nem mentünk tovább, hanem elindultunk lefelé, megkeresni a kocsit. Némi bolyongás és segítségkérés után megtaláltuk. Indulás visszafelé. Kissé óvatosan, mert ezek az egyirányú utcák elég érdekesek… Mindenesetre a taxist nem zavarta sem a záróvonal, sem a piros lámpa, sem a behajtani tilos tábla…
Stavrosba érve összeszedtük Kriszta cókmókját, és elindultunk olyan tengerpartot keresni, ahol kevesen vannak. Az irodában figyelmeztettek, hogy nem lesz könnyű, mert vasárnap az összes helyi a tenger mellé megy. El kellett mennünk egészet Stratoniig.
Nagyon meredek és kanyargós utakon mentünk. Gyorsaságról szó sem lehetett, mert egyszerűen nem tudtuk, hol a kanyar vége, kétoldalt meg szakadék. A kilátás viszont csodaszép.
Startoniban viszont tényleg alig voltak, és rajtunk kívül egy turista sem volt. A homok olyan forró volt, hogy nem bírtam rajta mezítláb állni. A víz viszont nagyon kellemes, és tiszta. A sirályok nagyon közel merészkedtek, látszik, hogy itt nem bántják őket. Csak 6 óra felé indultunk haza, mert kezdett beborulni, a vizes úton pedig Mazsolával elég nehéz lett volna hazajutni.
Este még elmentünk megnézni az éjszakai kilátást, és sétáltunk egyet a parton is. fentről nagyon szép. Nem csoda, hogy a fiúk el akartak minket vinni. Ott aztán lehet romantikázni!

Xanti-Filippi-Kavala

(Görögország, 3. nap.)

A négy nő vágott neki a nagy útnak. Feladatmegosztás: Kriszta vezet, figyeli kit kell megelőzni, ki akar belénk jönni, többiek figyelik a táblákat, rendőröket. Első furcsaság, hogy akik lassabban közlekednek, mint a forgalom, azok a leállósávban közlekednek. A sebességkorlátozást szinte senki nem tartja be. Szegény Mazsolának igencsak össze kellett kapnia magát, hogy versenyben maradhasson a hegyi utakon.
A kamionok sorra húzódtak le előttünk, csak egy valamit nem tudtak. Mazsolával emelkedőn a következőképpen lehetett felmenni: dombtetőn padlógáz lefelé, akkor begyorsul úgy 100-120 km/órára, és mire a következő dombtetőre érünk, már be is tatjuk a sebességkorlátozásra vonatkozó 30-as táblát… Egyszer szóltam a barátnőmnek, hogy itt 110-es tábla van. Mire ő: jó, akkor végre nem vagyok gyorshajtó!
Az úton előnyben voltak azok az autósok, akik ismerték az utat, illetve azok, akiknek jó a szemük, és messzire látnak. Az útjelző táblák ugyanis nem úgy vannak kirakva, mint nálunk a dedóban, hogy már 2 km-rel a kereszteződés előtt jelzik az útelágazást, hanem körülbelül 2 méterrel előtte, van kiírva, hogy na, itt kell(ett volna) lekanyarodni. Természetesen ezt a tanulópénzt mi is megfizettük.
Xantiba érve megkerestük a vásárt. Lehet hogy rossz helyen jártunk, mert amit találtuk, az a XVIII. kerületi lőrinci piachoz hasonlít. Nem hiszem, hogy ennek lenne országos híre… Mindenestre vettünk egy dinnyét, ami szintén nem volt jó… J Görögországban nem szokás a lékelés, így lutri a dinnyevásár.
Rengetek muszlim vallású él itt. A nők többsége hosszú kabátban és kendőben jár, de ugyanúgy látni olyanokat is, akiknek kint a hasa, dereka, karja. Teljesen vegyes város.
Egy valamiért megérte az út, az egyik foto üzletben megmutatták, hogyan tudom kicsrélni a gépemben a filmet. Xantiról egy darab képet nem készítettem, sajnos.
Visszafelé megálltunk Filippinél, megkerestük a romokat. Óriási lépcsők vannak. Aztán rájöttem, hogy akkoriban az előkelőségek 20 centis cipőtalpakban sétáltak, így nem csoda, ha magasak a lépcsők is. (Biztos nem volt köztük sok olyan, akinek tériszonya van.)
A színházban esténként még ma is rendeznek előadásokat. Igaz, modern megvilágítással. Szerintem sokkal korhűbb, és érdekesebb lenne, ha fáklyákat használnának.
Mindenesetre aki legfelül ül, annak szép kilátásban lehet része, és a fejek sem nagyon lógnak bele az előadásba. Ha esik az eső, az kellemetlen lehet, és gondolom szúnyogok is előkerülnek szép számmal a bozótokból.
Azt hiszem, az üdítőárus jól járt velünk, mert alaposan bevásároltunk fagyiból, és vízből. Még a romok megtekintése előtt és utána is. Egy locsoló épp a füvet áztatta, szívesen alá álltam volna, de sajnos, el volt kerítve.
A következő állomás Kavala volt. Szintén egy tengerparti város. Itt lehetett igazából tapasztalni, hogy a görög férfiak szeretik a szőke, fehér bőrű nőket.
Az első dolgunk az volt, hogy felmenjünk a fellegvárba. Nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszott. Nem a tájékozódással volt a gond, inkább a meleggel, és a meredek utakkal.
Szerettük volna megnézni egy basa házát eredeti háremével, de éppen felújítás alatt volt a palota. (Azért azon elgondolkoztam, hogy vajon a háremhölgyek is megtekinthetők-e eredeti formájukban…
Ez pedig a fellegvárból a kilátás Kavalára és a vár egy részlete:
A fellegvárba szűk kis sikátorokon lehet feljutni. A bátor helyiek még kocsival is felmerészkednek. Lefelé figyeltük, ahogy egy autó a falak között manőverezik. Éppen hogy elfért. Valószínűleg itt nem márka szerint veszik az autókat, hanem centire.
Körbejártuk az egész várat, megnéztünk egy börtönt is. A kínzó szerszámokat már elvitték, így igazából csak egy nagy termet láttunk, semmi mást. És persze dohos szagot lehetett érezni. Az egyik fal tövében teknősbékát is találtam, belefúrta magát a földbe.
Lefelé bementünk egy üzletbe vásárolni. A két eladó nagyon barátságos volt. Lehetett velük alkudni, és még ajándékot is kaptunk. Vásárlás közben pedig egy legyezőt, hogy könnyebben viseljük a hőséget.
A sok mászkálás után kerestünk egy tavernát, hogy vacsorázzunk is valamit. Akkor már 7 óra körül járt az idő. Finom, grillezett fetasajtot ettem görögsalátával. Isteni volt.
És természetesen nem mehettünk úgy haza, hogy ne nézzük meg a római kori vízvezetéket.
Hazafelé majdnem történt egy kis malőr: Rossz irányba fordultunk, ezért hogy ne kelljen nagyot kerülni, Kriszta úgy gondolta, megfordulunk a záróvonalon, csak mindenki nézzen körbe, lát-e rendőrt. Hát, akkor éppen nem... Csak amikor fordultunk, akkor láttam meg egy motoros rendőrt, aki éppen akkor tűnt elő egy teherautó mögül. Lapítottunk rendesen. Ha odajön: mi lenni két szőke, külföldi nő, nem beszélni görög, és tulajdonképpen hol vagyunk?

Stavros

(Görögország 2. nap)

Reggel friss zsömle, kifli, ki mit választott. Kriszta apukája volt a legfrissebb, egész héten ő ment korán reggel a pékhez.
Délelőtt jöttek, és megnézték a leszakadt WC tetőnket és a zuhanyt. A kommunikáció nem ment valami tökéletesen, a házinéni nem beszélt angolul, így egy görög gyereket emeltek ki a medencéből, hogy fordítson angolról. És akkor megjelent Adonisz is. Sajnos azonban látván, hogy a tolmácsolás megoldódott, elhagyta a terepet.
Aztán megjelent a szomszéd, aki állítólag a tulajdonos képviselője, és ő is megnézte, hogy mi a gond. Ígéretet kaptunk, hogy másnap megcsinálják. És jött a kérdés, hogy milyen programunk van estére? Hát, ö, ö. Menjünk át grillezni este 10:30-kor, jött a javaslat. Hát jó, menjünk. Krisztával megbeszéltük, hogy a jelszó a hazamenetelre az lesz, hogy holnap Thessalonikibe megyünk, és korán kell kelni. Szülőknek mit mondunk? Bemegyünk a városba este, megnézni a panorámát.
Délelőtt kimentünk a partra, hátha sikerül egy kicsit napozni. Sajnos, eléggé felhős volt az ég, de meleg volt. Végigsétáltunk a parton a kikötőig, belemásztunk a tengerbe, megszárítottuk magunk, és sétáltunk egy kicsit a faluban. Hazafelé vettem egy dinnyét. Hát, a nagyapám jobbat termelt annak idején!
Délben evés, és autófoglalás a hétvégére. Kettőt szerettünk volna, de sajnos, csak egy jogosítvány volt, a Krisztáé. Mindegy, majd csak lesz valahogy. Este pedig kerti parti. Hát, ez is egy élmény volt, ha nem is a legjobb. Hússütés volt, és nagyon úgy nézett ki, nővadászat folyik… Meg lettünk itatva uzoval, borral. Azért a vacsora nagyon finom volt. A görögsaláta egyenesen isteni. Az uborka és a paradicsom nagyon finom, az olajbogyókat meghagytam a barátnőmnek, én nem szeretem. Megkóstoltam a nyers halat is, egész jó volt. A képen a díszes társaság látható, és a sok étel az uzo társaságában. Ki kellett próbálnom a biliárdot is, életemben először. És lőn, elsőre eltaláltam azokat a vacak golyókat. Éjfélkor elhangzott a Thessaloniki jelszó, és hazamentünk. A panorámát már nem vállaltuk be a fiúkkal, odáig nem merészkedtünk.
A pénteki terv egy hegyi túra volt. Elindultunk toronyiránt úgy 11 órakor (addig aludtunk, reggeliztünk, stb.). Krisztával mentünk ketten, a többiek lent barangoltak. Persze, ahogy kiléptünk a szállásról, megjelent a múlt esti vendéglátónk is a kapuban, mi meg iparkodtunk, nehogy szóljon. Lebuktunk, hogy nem Thessalonikibe mentünk. Mondtam Krisztának, ha szól érte, kenje rám, hogy nem voltam hajlandó felkelni. Én meg majd az uzót okolom…
Felfelé menet jó kis házikókat láttunk. Elfogadnám némelyiket. Elég cikk-cakkban mentünk, csak azt figyeltük, hogy merre van a felfele, és azt az utat választottuk, amelyik nagyjából arra ment. Végül is feltaláltunk.
Fentről nagyon szép a kilátás, ellátni egészen a szomszéd városig, Aspravoltáig. Este pláne gyönyörű lehet, megbeszéltük, hogy azt is megnézzük. A fenti kávéházban meginvitáltak minket egy kávéra, de sikerült őket lerázni, hogy később.
És szépen elmentünk a hegyi utakon sétálni. Útközben kecskeürüléket találtunk J, és persze hallottuk a hangjukat is, de látni nem láttunk egyet sem. Nem is szívesen találkoztam volna össze velük. Találtunk egy patakot, ami a képen nem látszik, mert hát ugye a fényképezőgép nem állt helyzet magaslatán.
Visszafelé másik úton próbáltunk lejönni, hogy kerüljük a kávéházat. Sikerült egy másik úton lejutni a kis térre, ahol tavernák vannak. Kitaláltuk, hogy utolsó este ide kellene feljönni búcsúvacsorára. Az egyik tavernában öregek kártyáztak. Teljesen görög szieszta hangulat.
Lefelé másik úton mentünk, nem arra, ahol feljöttünk. Most a tengert néztük, hogy arra kell menni. Eltévedni biztos nem fogunk, mert a sok víz utunkat állja.
Egy fő utcán haladtunk, ami olyan volt, mint nálunk a rózsadomb. Az egyik kertben nyuszik rohangáltak. Nagyon sok a virág, főleg a rózsa, leander.
Amikor hazaértünk, még kimentünk a partra fürödni egyet, utána már csak a vacsora maradt. Másnap korán akartunk kelni, mert szombat vasárnapra kocsink volt. Terv: Xanti, Kavala, Filippi.