Egy volt csoporttársnőmmel találkoztam a minap, aki bejárta a fél világot. Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, és nemsokára az USA következik. Ezekről az országokról beszélgettünk, tapasztalatairól élményeiről.
Ezt az írását most megosztanám másokkal is.
Az Új-Dél Walesi Magyar Szövetség és személyesen Kardos Béla elnök úr meghívására részt vettem a VI. Magyar Identitás Konferencián, Sydney-ben, 2008. júniusában. Majd egy hetet tölthettem a türkízkék óceán aranypartján, a Gold Coast-on, Horváth Gyöngyi és Kerekes Sámuel vendéglátásában. Ezt követően a Wellingtoni Magyar Közösség és a Magyar Fészek megtisztelő meghívásának eleget téve, egy hét alatt betekintést nyerhettem Új-Zéland fővárosának szépségeibe, és persze az ott élő magyarok életébe.
Azonnal, már itt az elején be kell vallanom a Tisztelt Olvasónak: szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok Ausztrália és Új-Zéland természeti és kulturális szépségeibe, az ott élő magyar közösségekbe. 2005-ben jártam először az ötödik kontinensen. Ausztrália az első találkozáskor a csodák földje volt. 2008. júniusában megvalósult az álom, újra itt lehettem a Dél-Keresztje alatt, ebben a kivételes világban és először utazhattam Új-Zéland fővárosába, Wellingtonba. Most tartsanak velem Önök is!
A VI. Magyar Identitás Konferenciáról Kardos Béla elnök úr beszámolt a Panoráma Magazin 2008. évi júliusi-augusztusi számában. Jómagam az alapos magyar-magyar eszmecseréket követő napokban belevetettem magam Sydney színes forgatagába. Utaztam a föld felett száguldó metrón (monorail), behajóztam Manly-ből a Circular Quay-be, ahol éppen egy ausztrál őslakos játszott didgeridoo-n. Útközben megcsodáltam a fokozatosan, öbölről-öbölre kitárulkozó belvárost, a karcsún égbe törő Tornyot, a „dagadó vitorlájú” Operaházat. Néztem a Darling Harbour-ban a hajókat, majd betértem az Akváriumba. Noha itt már 2005-ben jártam, most is lebilincselt az óceán élővilága, a hatalmas cápák, ráják, fókák, különböző halak, korallok világa. (Persze, ismét bemártogattam a kezemet ahol szabad volt és újra szorongtam is, nehogy a cápákkal álmodjak...)
A belváros szívében felszegett állal lestem a tekintetet megragadó felhőkarcolókat, majd a Rocks negyed történelmi házai bűvöltek el. Ékes példája, milyen jól megfér egymás mellett a régi és az új, a műemlék és a hipermodern…
A Harbour Bridge acélváza csak a földről kápráztatott el; a hidat megmászni nem mertem. Este magával ragadott a Star City Casino 34. emeletéről a kivilágított felhőkarcolók látványa. Itt persze megmásztam a „gap”-et. Sétáltam Marubra, Manly, Bondi partjain, ahol csak a hűvős szél és a borús idő tartott vissza attól, hogy megízleljem a hullámok erejét. Európaiként sűrű itt a program, így csak megcsodáltam és nem próbáltam ki a 2000. évi olimpiai játékok úszóversenyeinek helyszínét, az Aquatic Centre-t.
Nagy Bálint főkonzul úr körültekintő szervezésének köszönhetően meglátogattam a „Három Nővért” a Kék-hegyekben, ahol legszívesebben megsimogattam volna a lábam alatt, perzsaszőnyegként elterülő eukaliptuszerdőt. Barangoltam az esőerdőben, a zöldellő páfrányok, pálmák, eukaliptuszok labirintusában. Természetesen nem maradhatott el az állatkert sem, ahol nehéz szívvel szakadtam el a bájos-mámoros koaláktól, a szökdelő kenguruktól.
A metropolisnak búcsút intve, a Gold Coast-ra utaztam. Most, a második alkalommal az időjárás a kegyeibe fogadott; ragyogó napsütés ölelte látogatásomat. A víz gyermekének is nevezhetném magam: itthon is sokat járok wellness fürdőkbe, uszodába, a Tiszához; ám azt nehéz szavakba önteni, amikor először csak megcsiklandozta a kék óceán a talpamat, majd levett a lábamról. Szó szerint, mert a több méteres hullám erejének nem tudtam ellenállni, beterített, felemelt, átölelt. Mámorító érzés volt érezni, élvezni a Csendes-óceán hatalmas hullámainak játékát. Main Beach, Surfers Paradise, Broadbeach, Burly Head fövenyén séta közben a finom szemcséjű homok zenélt a talpam alatt, a langyos szél fújdogált és vég nélkül morajlott az óceán. Az említett partok mindegyikén megmártóztam, de nem voltam annyira sem vakmerő, sem bátor, hogy a hullámlovaglást, amely Ausztráliában nemcsak sport, hanem életstílus is, kipróbáljam. Itt valóban a vad és féktelen víz az úr…
Horváth Gyöngyinek és Kerekes Samunak köszönhetően kirándultam Queensland egyik burjánzó esőerdejében, a Lamington Nemzeti Parkban, ahol függőhídon sétálva etettem a papagájokat és a sziklákról a mélybe zúduló vízesés mellett „legeltettem” szemeimet a végtelen hegyeken. Brisbane-ben a folyón hajózva, Balázsi Évi és családja társaságában felfedezhettem a város sokszínű arcát. A Magyar Házban láthattam a Gold Coast-i és Brisbane-i magyar színjátszó csoport, „Sári bíró” című, nagysikerű előadását. Az elutazásom előtti napot is az óceán partján töltöttem, sóvárgó szívvel hagytam ott, de Új-Zéland szépségei is vonzottak.
Megérkezésemkor, Wellingtonban is napos idő és Kaprinay Éva és George kedvessége fogadott; 130 km/órás szél kíséretében, ami később alábbhagyott. Az első napokban megismerkedtem a főváros látnivalóival. Büszkeséggel töltött el, hogy járhattam a Magyar Millennium Parkban, amely talán a legtávolabbi magyar emlékhelyünk. Lenyűgözött a város játékossága, ami visszaköszön a köztéri szobrokban is: a „vízkerék”, az ernyő, a kulcslyuk, a „koru” korlátok… Megcsodáltam kívül-belül a Parlament régi és méhkasnak becézett új épületét. Elvarázsolt a Botanikus kert szépsége: a páfrányok, pálmák, fenyők, pipacsok, vízililiomok sokasága, nem is szólva az öblökre és a városra nyíló kilátásról! A Mount Victoria-ról nyíló esti panoráma, Wellington több millió apró fényének látványát nagyra nyitott szemmel szívtam magamba.
Különleges élmény volt ugyanannak az óceánnak a partján sétálni téli kabátban, sapkában, sálban, mint amelyiknek másik részén, néhány nappal korábban, bikiniben napoztam, fürödtem. Az új-zélandi part is gyönyörű: itt hegyek magasodnak, sziklák meredeznek. Gyermeki élvezettel „halásztam” a sziklák közti, kristálytiszta vízben. Zsákmányom volt néhány kavics és a híres paua shell (itthon fülcsigaként ismerjük) meszes váza. Egyébként az élő csigát is megfoghattam egy kedves új-zélandi férfi jóvoltából, aki vacsorára hozta fel az óceánból.
Életre szóló élmény volt a fókatelepre való látogatás. A fókák a sziklákon napoztak, néha csobbantak és kedvesen tűrték – egy határig – a közeledésemet, a fényképezést. Úgy másfél méterre voltam az egyiküktől, mikor barátságos, ám annál határozottabb, „hangos szóval” jelezte, hogy eddig és ne tovább… Külön öröm volt, hogy az Arts Galériában nemcsak megcsodálhattam a maori művészek kiállítását, hanem találkozhattam is az alkotókkal. A Te Papa Múzeumban a gazdag gyűjtemény, továbbá a bemutatás, az interpretáció módja is lenyűgözött. Látogatóbarát tárlatait okleveles művelődésszervezőként is, turistaként is élveztem, értékeltem. Beöltöztem maori ruhákba, rajzoltam, koncertet hallgattam, vetítést néztem; bemásztam, kipróbáltam, felfedeztem… Ebben a múzeumban valóban élmény volt a tanulás. Végül, de nem utolsó sorban megtiszteltetés és öröm volt a Fészek Klubban megismerkedni a wellingtoni magyarokkal. Remélem, hogy folytatódik a kulturális turizmus; őket is hívjuk és várjuk a Budai Várba.
Ezúton is köszönöm Kardos Bélának a megtisztelő meghívást; Dér Erzsikének és Ferinek, Gizi lányuknak és Gyuri vejüknek, Horváth Gyöngyinek és Kerekes Samunak, Kaprinay Évának és George-nak a vendéglátást, a körültekintő gondoskodást, az élményekben gazdag napokat; szeretetüknek és kedvességüknek köszönhetően otthon voltam a távoli földrészeken!
Az élmények a lelkem mélyébe hatoltak. Beleszerettem, de még csak részben hódítottam meg; remélem, újra látom!
Bába Szilvia
forrás:
http://www.mka.hu/irasokbaba.html
Kata, elő a vállpántost, és bele a bőröndbe! Persze azért kabátkát se hagyj otthon és irány Wellington. :-) Karácsonykor még bejglit is kapsz!
Persze annyit nem, hogy megmérgezzen...Egyébként is lesétáljuk! :-) Szia Éva